2014-07-24, 13. nap lement az esőben és pizza
Hajnalban jégeső hangjára ébredek, látom, Roki is fönn van. Már két-három órája vihar van, de durván! Folyamatosan, másodpercenként többször villámlik, éjszakai világosság támadt. A közeli becsapások mennydörgése megrázza a talajt!
A csapadék nem is esik, hanem zuhan, de a széllökések idejére még ez is fokozódik. Kerültem már párszor viharba, de ez volt a legerősebb. Reggelre eláll, csak a sötét besimult égbolt sejtet rosszat. Abban egyetértünk, hogy lesz még folytatás. Mai feladat, visszatérni Benasque-ba, a végére még maradt egy nagy hegy, a 2652 m-es Pala Laulo. Bár az időjárás keresztül húzhatja. Az első szakaszunk egyezik a tegnapival, leszámítva a reggeli eltévedést. Az elágazásnál most tovább, lefelé a fő völgyben haladtunk.
Ittam volna egy sört a Refugi Angel Orús-ban, de csak egy mogorva ipsét találtam, aki semmi emberi nyelvet nem beszélt, minden be volt zárva. Hamarosan jött az eső, előbb csak finoman, majd szakadt. Órákon át változó intenzitással. Szó szerint bőrigázva baktattunk lefelé a tocsogós úton. Egy német srác jött szembe, és csomagjainkat látva meg is kérdezte, hol aludtunk?
- Sátorban, 2400-on.
- Minden rendben volt-e, mert a városban nagy vihar volt.
- Itt is, gondolhatod.
A hegyi változatról természetesen már szó sem lehetett, már nem Benasque-ba, a hegygerincen át, hanem a közelebbi, a völgyi úton Eriste faluba tartottunk – és továbbra is áztunk egész 13:30-ig. Akkorra 1585 m-re leértünk, a Cascada de Espigantosa vízeséshez, ami jócskán megáradt. Mivel a természet általában, hosszú távon igazságos, ( csak az embernek nem mindig van türelme kivárni ) elmúlt az eső, kisütött a nap, mi pedig megszárítkoztunk egy lapos kövön a lapu levelek között.
A vízesésnél elértük a dózerutat, és kisütött a nap. Száradtunk.
Mint a mesében. Eristébe már elég sok volt lemenni, főleg az aszfalton esett rosszul a lépés a hegyi bakancsban. Fáradtak és boldogok voltunk, mi sem gondoltuk volna, hogy EKKORA túra kerekedik ebben a barátságosnak hitt hegységben. Mindent megkaptunk a Hegytől, amit szerettünk volna, még többet is. Nem adta könnyen magát, de mi sem. Elég jól leamortizáltuk magunkat, a zsákot, a bakancsot levéve sem voltak gyorsak a mozdulataink.
Kedvencem a kőhíd – búcsú a hegyektől.
A nadrágomon A4-es méret szakadással, foltosra száradt ruháinkkal legatyásodva, mezítláb lézengtünk a buszmegálló kukái között. Két patak összefolyását bámultuk, ahogy különböző színű vizek keveredés nélkül folynak egymás mellett. Pedig ma már láttunk épp elég vizet, túl sokat is. Sikerült Jenőt elérni telefonon, és megkértük, „mentsen ki” minket. Negyed óra múlva meg is láttuk a magyar rendszámú Tranzitot. Dia nagy mosolyogva fogad:
- Már aggódtunk miattatok, hogy sikerült átvészelni a vihart?
- 2400-on egy völgy alján. Semmi kárt nem okozott, de félelmetes volt.
- Ricsiék ( ..a Vizes Részleg ) az Alba-barlangban, vannak, őket is kell majd hozni. De gondoltuk, hogy ti sem gyalogoltok el Benasqueig.
- Nagyon lefáradtunk, és nem akarnánk aszfalton menni.
Délután a kempingben végre rendes vacsorát főztem magamnak, mert Eszter szerzett be alapanyagot. Este városnézés volt Benasqueban. Szép város, az idegenforgalomból él. Megérdemeltük a pizzát, jó hír, hogy a spanyolok a „négy sajtosat” öt féle sajtból készítik.
Ötsajtos pizza, megérdemeltük.
Így a 13. nap végén amúgy már nehezen tudtunk sárgadinnye lekvárnál, sültvirslinél, lecsónál, rántottánál komplikáltabb ételt értelmezni. A következő, a 14. nap reggelén tábort bontottunk, Ricsi atomi szinten telepakolta a több köbméteres csomagtartót, megkezdtük a fárasztó és unalmas hazautazásunkat.
Comments powered by CComment