A Wallisi-Alpok klasszikusán – Weisshorn keleti gerinc

 

Írta: Deák István

Bevezető gondolatok

A Wallisi-Alpok 4000 méteres hófödte csúcskoronájának egyik legszebb ékköve a Weisshorn. A csúcs jellegzetes piramisa messziről szemlélve is kiemelkedik. Az átlagemberek - bár a hegy szomszédját, a Matterhornt ismerik - kevesen hallottak a "Fehér csúcsról", de hegymászó körökben már más a helyzet. E gyönyörű hegy sokak számára bakancslistán szerepel, nem véletlenül. Az elegáns, havas tetejű háromszög nemcsak egyszerűen gyönyörű, hanem egy olyan alpesi mászócél, melynek még normál útvonala – a K-gerinc – is összetettségével és változatosságával állít kihívást elénk. A csúcs eléréséhez valóban szükség lesz rutinunkra és állóképességünkre sziklán és meredek havon egyaránt, mindemelett nagyon jól jön, ha rendelkezünk a „hegyi nyomolvasás" képességével is, mert az út vonalvezetése nem egyszerű. Ráadásul az eltévedés szempontjából leginkább problémás szakaszokat még sötétben, fejlámpa fényénél kell teljesíteni. Mindezek mellett - részben pedig pont ezért - a hegy egy felejthetetlen mászóélménnyel tud megajándékozni. Külön érdekes, hogy 1861-ben a mostani normál úton történt az első megmászás, így egy kis képzelőerővel bele tudjuk élni magunkat a felfedezők helyébe.

A Weisshorn megmászását régóta terveztem, sőt 2005-ben már volt egy kísérletem is: akkor Kovács Jenővel és Komorjai Lászlóval indultunk neki a hegynek. Mivel ez a szezon elején, kora júliusban történt, a magasabb régiókban még nem olvadt el a téli hó és a kísérletünk előtt is volt friss havazás. Emiatt még a nem nehéz sziklabetétes szakaszokon is nagyon lassan haladtunk, hiszen a hó alól kellett "kikaparni" a fogásokat és lépéseket. Egyszer-kétszer el is tévedtünk, igen nehezen leltük meg a DK-i oldalgerincre a beszállást. Kora délutánra még a főgerincet sem tudtuk elérni, így visszafordultunk.

A hegyre visszatérés ezután mindig is foglalkoztatott, de 2021-ig sosem jött ki úgy a lépés, hogy próbálkozni tudjak. Vagy olyan társsal mentem hegyet mászni, aki már járt a hegyen és inkább közös ismeretlen célt tűztünk ki, vagy szezon elején tudtam csak kijutni az Alpokba, amikor a sok hó miatt nem lett volna szerencsés próbálkozni. Illetve – mivel tudtam, hogy a barlangkutató csoportból két barátom is szeretné elérni a csúcsot – készültem egy olyan alkalomra, amikor mindhárman neki tudunk vágni. A múló évekkel viszont egyre csökkent ennek az esélye, így 2021-ben fő célként tűztem ki a Weisshornt. Ebben a szezonban a szokásosnál több csapadék hullott. Már odahaza lehetett olvasni a híreket lavinákról és mindenféle „rémhírekről”. Ez persze nem rettentett vissza a kiutazástól, de tény, hogy már a Mattertalban autózva is jól látszott, hogy a környező hegyeken rengeteg a hó. Okulva a 2005-ös fiaskóból, a Weisshorn mászás helyett társammal, Gránicz Jánossal elővettük a "B"-tervet és a Dom-ra mentünk. Ideális körülmények között, a Festigraton keresztül, élvezetes mászással jutottunk fel a csúcsra. A völgy túloldalán pedig teljes havas pompájában hívogatott minket a "Fehér csúcs". A látvány megerősített abban, hogy erre a hegyre fel kell menni!

A völgy túloldalán pedig teljes havas pompájában hívogatott minket a "Fehér csúcs". A látvány megerősített abban, hogy erre a hegyre fel kell menni! – A képen velünk szemben indul a K-i gerinc, a Weisshorn normál útja

 

Idén, 2022-ben szintén nem volt átlagos az időjárás. Európa nagy részét aszály sújtotta és ez a szokatlan szárazság az Alpokban is jelentősen éreztette hatását. A csapadékhiány és hőség miatt a szezon derekára olyan népszerű útvonalakat is lezártak, mint a Mont Blanc francia normál útja, vagy a Matterhorn olasz és svájci hagyományos útjai. A gleccserek túlzott olvadása a hasadékok „kinyílásával” járt és jég, ill. kőomlásokhoz vezetett, ezért azokon a hegyeken, ahol alapvetően havon kell elérni a csúcsot, az útvonalak adott hegy esetében egyedileg veszélyessé válhattak. Az előzetes tájékozódásunk szerint azonban sem a Weisshornon, sem a tervezett akklimatizációs csúcsokon (Alphubel, Täschhorn) nem jeleztek rossz körülményeket. Sőt, a Täschhorn és a Weisshorn esetében, ahol a csúcs elérése nagyobb részt sziklás útvonalon történik, még kedvezőek is lehetnek a száraz viszonyok. Mindemellett nem hagyhattuk figyelmen kívül e rendkívüli körülményeket és felszerelésünk összeállításakor a szokásosnál több jégcsavarral készültünk. Hágóvasainkat, jégszerszámainkat pedig kiéleztük, hogy a felszerelés ne legyen gátja a jeges szakaszokon való átjutásnak.

 

Az akklimatizáció

A 4505 méteres Weisshorn a magas alpesi négyezresek közé tartozik, emellett a feljutás rá technikailag nem könnyű: nem egy lankás hódombra kell feltaposni. Ezért fontosnak tartottuk, hogy alaposan akklimatizálódva vágjunk neki. Ehhez kiváló terepet és szép mászócélokat kínált a völgy átellenes oldalán a Feechopf (3887 m), az Alphubel (4206 m) és esetlegesen a Täschhorn (4491 m).

2022. augusztus 13-án hárman indultunk el hegyet mászni Svájcba: Dr. Boros Gergely, Gránicz János és jómagam. A Matter völgyben elhelyezkedő Täsch felől Ottawe településig mentünk autóval, ahol azt az ingyenes parkolóban hagytuk. Ezt követően a Täschhütte érintésével a festői Alphubel-tóig gyalogoltunk fel. Itt, a 3150 méter magasságban található, előre kialakított sátorhelyeken állítottuk fel táborunkat. Innen kiindulva másztuk meg az előbb említett csúcsokat és egy éjszakát a 3847 m magas Mischabeljoch bivakban töltöttünk.

János és Gergő a Taschhütte előtt. Háttérben balra a Zinalrothorn (4221 m), jobbra a Weisshorn

 

Táborunk az Alphubel-tó mellett

 

Kora reggel kilátás az Alphubel-tótól. Balra a Zinalrothorn (4221 m), jobbra a Weisshorn

Kora reggel kilátás az Alphubel-tótól: a Matterhorn

 

Panoráma a Feechopf csúcsáról: balról jobbra: Allalinhorn (4027 m), Strahlhorn (4190 m); Rimpfischhorn (4199 m), jobbra szélén háttérben a Monte Rosa (4634 m)

 

Az Alphubelt a DK-i gerincen át értük el, majd az É-i gerincen másztunk tovább a kunyhóig. Változatos és szép mászás volt. Jó volt 22 év után újra viszontlátni a „luxus” bivakot. Az időjárási körülmények nem kedveztek a Täschhorn mászásnak, ezért nem indultunk neki, hanem visszatértünk sátrainkhoz. A fent töltött négy éjszaka és a mászások után már nem voltak akklimatizációs gondjaink.

Az Alhubelt és a hegy DK-i gerince

Az Alphubel csúcsát kereszt jelzi. Távolban a Täschhorn (4491 m) és a Dom

Panorámakép az Alphubelről

 

Ereszkedés az Alphubel É-i gerincén; a nyeregben a Mischalbeljoch kunyhó látszik

 

Felmenet a Weisshorn alatti táborhelyre

Az eső csillapíthatatlanul szakad, mikor a golfpályák sorát elhagyva nekivágunk a Randa feletti hegyoldalnak. 17 éve jártam itt utoljára, de emlékeimben még él, hogy az út elejét egy keresztúton kell megtenni. A stációk végét egy kicsiny, de annál gyönyörűbben megmunkált építmény jelzi. Ezt könnyű elérni, de a mi utunk nem itt, hanem a csúcson levő keresztnél végződik. Vajon megpillantjuk-e majd azt is? - tűnődöm. A zsákjaink szokás szerint durván nehezek: a menedékháztól teljesen független 3-4 napos fent tartózkodásra készülünk. Ezért a kötél, hágóvas és az egyéb mászófelszerelés mellett cipeljük a sátrat, hálózsákot, meleg ruhákat és az élelmet. 5 órán keresztül fogunk szívni, de cserébe nem kell a menedékház személyzetéhez és a többi mászóhoz alkalmazkodnunk. A sátrazás adta szabadság érzése egészen más hegyi élményt ad, de az ára a cipekedés.

Ömlik az eső, de a felfelé menet miatt az izzadtságtól is csurom vizesek vagyunk. Az út azonban még ezzel együtt is nagyon szép. Ahogy egyre följebb jutunk, a völgy golfpályái és az épületek lassan kis maketté vállnak, a körülöttünk levő táj pedig olyan, minta egy mesebeli varázserdőben járnánk: hatalmas fenyők közt, dús füvű kis rétek, párkányok közt kanyarog a hegyi ösvény.

„…hatalmas fenyők közt, dús füvű kis rétek, párkányok közt kanyarog a hegyi ösvény”

Útközben egy kristálytiszta vizű forrásból kortyoljuk a vizet és meg is pihenünk mellette. Nem túl sokáig, mert a csuromvizes alsó ruhánk a felfelé menetre van optimalizálva. Egy-egy hideg széllökés okozta borzongás figyelmeztet, hogy azért a hegyek közt vagyunk, még sok van hátra. Jót kuncogunk, ahogy két marcona fickó egyforma élénkpiros esernyőikkel a kezében elmegy mellettünk: valahogy túl nagy a kontraszt az "északi falra készülő durva mászóarc megjelenés" és az esernyők között.

Egyre többször állunk meg pihenni útközben, sajognak a vállaink a nagy tehertől, de a táv azért lassan fogy. Gergő nagyon jó erőben van. Hamarosan eltűnik a szemünk elől. Mi Jánossal hasonló tempóban megyünk felfelé. Kb. 4 és fél óra után végre feltűnik a menedékház alakja.

A Weisshorn hütténél; bal oldalon háttérben a Zinalrothorn magasodik

A kunyhó mellett kis pihenőt tartunk, aztán még egy utolsó hajrá erejéig felvesszük a zsákokat: a sátorhelyek már nincsenek messze. A ház után felfelé induló ösvényen lenne célszerű elindulni, abba az irányba, ahonnan a vizet nyerik a házhoz, hogy minél gyorsabban a táborhelyhez jussunk, de akkor ezt még nem tudjuk: a szintben futó ösvényt választjuk. Egy kis bóklászás és keresgélés után aztán előkerülnek a placcok. A két sátorhely 1-2 perc séta távolságra van egymástól, így pont nem halljuk egymást. Gergő és János együtt sátraznak, én külön. Fantasztikus érzés, mikor az átázott ruhákat levetem odabent és meleg levest kortyolgatva elnyúlok a hálózsákban. Kell ennél több? Kint süvít a hideg szél, de a vékony ponyva tökéletes védelmet nyújt. A termetes hátizsák tartalmát nem kell tovább cipelnem. Megérkeztünk! A sátorhelyektől pár percre tiszta víz csorog a gleccserből. A mai napi feladat már csak annyi, hogy odasétáljak és megtöltsem a palackokat, aztán jöhet a lazulás.

 

Táborhelyünk a Weisshorn alatt

 

A következő nap pihenőnapot tartunk, melyet az útvonal felderítésére használunk. A magammal hozott vázlatokat tanulmányozva próbáljuk memorizálni az utat, lehetőleg úgy, hogy majd sötétben is megtaláljuk.

 

 

Az útvonal

A mászóutat öt szakaszra tartom célszerűnek bontani. Az alábbiakban e tagolásban igyekszem összefoglalni a főbb információkat.

(Keleti gerinc, AD, UIAA 3, 1570 m szint felfelé, kalauzidő: 6-7 óra a csúcsig)

  1. Sátortól (menedékháztól) a felvezető gerincig
  2. Felvezető gerinc a törmelékes bordáig (DK-i oldalgerinc)
  3. Törmelékes borda (DK oldalgerinc) a sziklás főgerincig
  4. Sziklás főgerinc a firn élig
  5. Havas szakaszok a csúcsig

 

 A Weisshorn keleti gerince az útvonal szakaszainak feltüntetésével

 

  1. A menedékháztól a szintben menő jól kijárt ösvényt kell választani, majd hamarosan a Schali-gleccser keleti nyúlványát keresztezzük egy rövid szakaszon. Ha sátrazunk, akkor célszerűbb magasabban átszelni a gleccsert megspórolva némi botladozást a néhol kőtörmelékes-gleccservájta szálkő hegyoldalon. A gleccserről egy hosszanti, völgyirányba lefutó törmelékes moréna gerincre kell felkapaszkodnunk. Az ösvényt fényvisszaverő prizmák jelzik egészen a felvezető gerincig. Ha a sátorhelyek felől jövünk, akkor feljebb érjük el a morénát és ennek a tetején haladunk lefelé, míg becsatlakozunk a menedékház felől érkező útba. Tartva az irányt a törmelékes hegyoldalon egy jellegzetes tölcsérszerű bevágás alá érünk ahol cikkcakkban halad az ösvény. Először egy kissé kitett érzetű pár méteres táblán (ha jeges: óvatosan!) mászunk fel balra (tetején fúrt ereszkedő stand), majd jobbra tartunk, aztán megint vissza balra. Pár méter kapaszkodó kötél növeli itt a biztonságérzetet. Ezután nemsokára felérünk a felvezető gerincre.
  2. Innen követjük a felvezető gerinc vonalát. (Száraz időszakban a többi általam olvasott leírás is ezt javasolja, bár azt gondolom, hogy a gerinctől nyugatra található gleccser már annyira megfogyatkozott, hogy csak igen nagy hóban, esetleg szezon elején lehet érdemes havon menni, mert végül úgyis rá kell csatlakozni a gerincre, ami komplikációt okoz. 17 éve történt kísérletünkön még a gleccsert használtuk felmeneti útként). A gerinc nyomvonaláról nem érdemes letérni, hiába hívogatnak jól kijártnak tűnő ösvények; néhány helyen tér csak el az ösvény max. 5-15 métert. A gerinc alja alul még lankásabb, kőtörmelékes jellegű, felül egyre meredekebb. A felsőbb részeken néhol jobbra kell tartani pár métert az éltől. Egy helyen fix kötelet is találtunk. Alapvetően II, II+ nehézségű mászásra kell készülni, ahol rövid kitett betétek is vannak. A felvezető gerincet még sötétben, fejlámpa fényénél kell teljesíteni. Nem nehéz itt elkavarni annak ellenére, hogy az utat kőbabák jelzik. A gerinc végül egy szélesebb kőtörmelékes hegyhátba torkollik, ahol kisebb bivak placcokra bukkanunk. Elénk tárulna a törmelékes DK oldalgerinc, ha nem lenne sötét. Afelé indulunk a hegyhát bal oldalában, követve a kitaposott ösvényt. Ha friss hó fedi azt, itt sem egyszerű a tájékozódás.
  3. A DK-i gerincre való feljutás kulcsa a beszálló bevágás megtalálása, mely nem triviális feladat, annak ellenére sem, hogy az ösvény ide vezet, mert az oldalgerinc tulajdonképpen egy széles borda. Alatta állva sokkal inkább egy fal benyomását kelti. A beszálló bevágás kissé ferdén balra tartó, kb. II-es nehézségű szakasz. Tetején egyértelmű párkány és dupla karikás fém ereszkedő stand jelzi, hogy jó nyomon járunk. Az ösvény kezdetben balra tart, majd jobbra folytatódik. Itt egy párkányt jó 50 m hosszan lehet követni jobbra, de ne menjünk el a végéig, mert az rossz irány, hanem még viszonylag az elején keressük az utat fölfelé. Szerencsére kiválóan jelzik számunkra az utat a tényleg sűrűn rakott kőbabák. Ha 10-20 méter után nem találunk kőembert, vagy nem látjuk a sziklán-ösvényen a "kijártságot", inkább menjünk vissza az utolsó még biztos pontig és keressük meg a helyes utat. A borda kőzete ugyanis sok helyen nagyon labilis. Valamire való biztosításra csak igen ritkán van lehetőség, nem érdemes a járatlan terepen kimozduló kőzet miatti esést kockáztatni. A borda felsőbb szakaszán számunkra már könnyebb volt a tájékozódás. A kőbabákat követve szép lassan elérjük a főgerincet (3914 m). Itt található a Frühstückplatz, ahol kis pihenőt tarthatunk.
  4. A sziklás főgerincen hegymászó szívet dobogtató látvány tárul elénk: gyönyörű, kitett élen kell tovább egyensúlyoznunk a mélység felett, melyet kisebb és nagyobb tornyok, felszökések tesznek változatossá. A házból történő rendes, fél 3 körüli indulás és kalauzidő szerinti haladás esetén itt már világosban mászunk tovább. Ezen a szakaszon már elég jól lehet biztosítani, mivel többségében kompaktabb a kőzet. Innen már nem fenyeget az eltévedés veszélye, az útvonal adja magát. A kilógó pikkelyek mögött remekül lehet vezetni a kötelet szinkronmászáskor, illetve egyéni biztonságérzet szerint kötélgyűrűs köztest elhelyezni/standokat építeni. Mi vittünk és használtunk néhány közepes méretű friendet is jolly jokerként.

„…gyönyörű, kitett élen kell tovább egyensúlyoznunk a mélység felett, melyet kisebb és nagyobb tornyok, felszökések tesznek változatossá”

A Frühstückplatzot elhagyva egy kisebb felszökés leküzdése után elénk tárul a Lochmatterturm. Bal odalán emléktábla található. A tetejére való feljutás utolsó méterét egy lelógó kötél könnyítette meg ottjártunkkor, de egyébként sem nehéz. A tetején fúrt acél stand található. A későbbiekben is találunk még fix pontokat az egyes nehezebb betéteknél. Innen a gerincen folytatjuk utunkat, talán egy szakaszon kell kb. 50 méteres szakaszon bal oldalra letérni. Az utolsó toronyra kissé jobbról kerülve kell felmászni. A tetején szűk a hely, ennek ellenére itt célszerű felvenni a hágóvasakat, mert következik a keskeny, kitett firn él.

  1. A pengeéles havas-firnes gerincszakaszon átjutva egy szélesebb lejtőbe csatlakozunk be.

A sziklás szakasz utáni firn élen

Követjük annak a gerincélnek a csapását, ahonnan eddig is jöttünk. Jó időben nem gond a helyes nyomvonal megtalálása. Mivel a mászásunk extrém száraz időszakban történt, eleve két jégfejszével vágtunk neki az útnak. Nem bántam meg ezt a döntést. A lejtő, ottjártunkkor egyes szakaszokon meglehetősen jeges volt, néhol 50° körüli meredekséggel. Néhány gleccserhasadékon is át kell kelni, de ezek nem okoznak gondot. A csúcs alatt közvetlenül egy sziklafelszökés található. Itt már csak kb. 10 perces könnyű mászás vár ránk egy ferde párkánysoron keresztül a csúcsig.

A sziklagerinc után következő utolsó, havas szakasz a csúcsig

Lefelé ugyanezt az utat kell végigjárnunk.

Egy fontos tanács: mivel az út elejét sötétben kell megtenni, nagyon megkönnyíti a dolgunkat, ha legalább a csapat egyik tagjának az útkereséshez messze világító, nagy fényerejű fejlámpája van.

Tájékozódást segítő részletes falrajzok találhatók ezen az oldalon: Weisshorn - Hochtour: E-Grat (Normalroute) für Aktivitäten in den Bergen

 

 

Az első kísérlet

Hajnali kettes indulást követően háromkor startolunk a sátraktól. Jól jönnek a tegnap saját magunknak készített útjelző kőbabák, így gond nélkül megtaláljuk a felvezető utat. Mi vagyunk az elsők, jól haladunk felfelé. Aztán elérve a felvezető gerincet, már feltűnnek kis világító pontsorként a mászók fejlámpái alattunk. Gond nélkül és gyorsan haladunk tovább. Kisvártatva azonban elérjük azt a szakaszt, ahol a tegnapi felderítésnél visszafordultunk, mondván, hogy innen már nem lesz gond. Bár alapvetően a gerincet kell követni, mégis van néhány kisebb oldalra letérés, amit helyismeret hiányában nem nehéz elvéteni. A kőbabákat követve megyek előre, mígnem az egyik bal oldali letérésnél feltűnik a kőemberek hiánya és hogy rosszul néz ki a terep. Ez nem lehet a jó út, mondom a többieknek és indulunk is vissza a gerinc irányába. Azonban ez a kis idő elég arra, hogy a kiváló helyismerettel rendelkező vezetős partik megelőzzenek. Csakhamar 7-8 társaság is mászik egymás után és sarkában. A sötétben fölénk tornyosuló, néhol kitett felszökések miatt mi is úgy döntünk, hogy elővesszük a kötelet. Sajnos összegabalyodik és mire rendezzük, elég sok időt vesztünk. Tetézzük ez azzal is, hogy mi hárman mászunk. Lemaradunk a „mezőnytől”. Mivel a sziklamászós részek után egy rövid gyaloglós szakasz következik, a partik itt még jobban felgyorsulnak, így egy idő után konstatáljuk, hogy az imbolygó fejlámpák már sokkal magasabban vannak: a DK-i oldalgerincen haladnak felfelé. Mi pedig magunkra maradtunk. Egyéb esetben örülni szoktam, hogy nincs körülöttem tömeg, de most bosszankodva állapítom meg, hogy pont a kulcshelyen húztak el, ahol látnunk kellet volna, hogy hol kell beszállni a DK-i bordára. Emlékszem, hogy 2005-ben is rengeteg időt vesztegettünk itt, mire megtaláltuk a beszálló bevágást. Aztán utolér minket két idősebb olasz mászó, akik rendelkeznek némi helyismerettel és megmutatják azt. A tetején levő dupla fúrt stand van: jó helyen vagyunk. Az ég alján egy fényes csík jelzi, hogy nem lesz örökre sötét. Csodálatos, tiszta idő van.

„Az ég alján egy fényes csík jelzi, hogy nem lesz örökre sötét. Csodálatos, tiszta idő van.”

Egy darabig adja magát az út, aztán egy ferde párkány után ismét elbizonytalanodunk. Kevesebb a kőbaba; zsigereimben érzem, hogy nem a jó úton haladok: erre nincs kijárva az út sziklán. Bemászom egy másik variánsba is, de arra sem jobb. Visszamászom óvatosan, nem lenne jó sem beleesni, sem ereszkedőstandot eszkábálni, ha nem tudok lejönni. De akkor merre lehet a jó út? Sok időt visz el a sötétben kavarás és van az egészben egyfajta bizonytalanság érzés. Ekkor Gergő szól, hogy nem érzi jól magát. Látjuk is rajta a rosszullét jeleit. Gyors tanakodás után a visszafordulás mellett döntünk: ez nem az a hely, ahol hazardírozni lehet. Lefelé indulunk.

Ereszkedés a felvezető gerincen. A nap a DK oldalgerinc felső szakaszát süti, mely ebből a szögből nézve sokkal inkább egy falra emlékeztet

Bár szeretnénk elérni a hegy tetejét, ennél sokkal fontosabb, hogy mindannyian biztonságban hazaérjünk. Az olaszok bepróbálkoznak felfelé az egyik általam is tesztelt lehetőségnél: "talán ez az út...talán" - kiált le nekünk a páros egyik tagja tört angol nyelven, de én ebben nem hiszek. Lassan kivilágosodik, a fény átformálja a tájat, a sötétben ijesztő felszökések sokat szelídülnek. Egy idős házaspár még felfelé tart. Mondják, hogy ők nem a csúcsra tartanak, csak másznak még egy kicsit. Való igaz, hogy ahhoz már túl késő van. Jó rájuk nézni, látni a boldogságot az arcukon. Nem sietnek, egyszerűen csak élvezik, hogy itt mászhatnak a Weisshorn oldalában a kristálytiszta időben. Mi is szép lassan haladunk lefelé. Próbáljuk memorizálni az utat, ha már így alakult. Gergőt bántja a visszafordulás, javasolja, hogy próbáljuk meg újra holnap.

Rendben elérjük a sátrakat. Pihenünk, pakolászunk, alszunk. Gergő szerencsére jobban van. Összedugjuk a fejünket, hogy mi legyen. Gergő már nem szeretne nekivágni újra, viszont mivel még nem járt Zermattban, szívesen megnézné, míg mi újra próbálkozunk. Én elképesztő motivált vagyok, jelenleg semmi másra nem vágyok jobban, minthogy újra a hegyen legyek. Nagyon boldog vagyok, mikor János IGEN-t mond a holnapi start-ra. Viszont az élelmünk csak igen szűkösen lesz elég, hiszen egy nappal tovább maradunk, mint terveztük. Sebaj, megosztjuk, ami van. Gergő összepakol és lefelé indul. A kisebb sátrat leviszi, hiszen nincs már rá szükség. Szomorúan nézzük, ahogy szép lassan eltűnik a morénasáv mögött, hiszen így már nem lehet mindhármunknak csúcssiker. Ketten maradtunk. Megbeszéljük, hogy holnap még korábban indulunk: időt akarunk nyerni. Ha valami miatt lassabbak is leszünk, így az általunk még nem ismert rész előtt biztos nem tud utolérni a többi mászó (persze ha jön valaki holnap). Ha meg ismeretlen rész után érnek utol, akkor legfeljebb látjuk, hogy merre lehet a helyes út.

 

Az újabb nekifutás - megvan a Weisshorn!

Augusztus 22-én fél kettőre állítottunk ébresztőt, de már 10 perccel hamarabb felébredünk. Eljött hát az újabb kísérlet napja! Negyed háromkor irányba állunk. Köd lep be minket, ezért rögtön az elején nem találjuk meg a helyes utat. Kicsit frusztrál a dolog, de „ez legyen a legnagyobb baj” – mondjuk egymásnak mikor újra az ösvényen állunk. Max. 10 percet veszthettünk. Meleg az idő, izzadunk rendesen. Ezúttal patent módon haladunk felfelé, ismerősen köszöntenek a tegnap még mogorván tornyosuló felszökések. A tegnapi visszafordulási helyünkig minden flottul megy, de ott újra egy kis mászással kombinált "fejvakarás" következik. Próbálom előre mászni a tegnapi olasz páros útját, de nem tetszik. Aztán újabb próbálkozás a ferde párkányon visszatérve balra. Ez sem a jó hely, de az erős fejlámpánál végre megpillantok egy rakat kőbabát tőlünk még balrább. "Megvan az út, János!" – kiáltok boldogan.

Innen már nincs megállás. A hegyi útkereső ösztönök többé nem hagynak cserben. Gyorsan és folyamatosan mászunk felfelé szinkronban. Lassan felkel a nap és lenyűgöző panoráma nyílik: Wallis csodás négyezresei ragyognak körülöttünk, lábuk felhőpaplanba burkolózik. És itt is van a Frühstückplatz! Innen már nem lehet eltévedni. Nosza, tartsunk egy kis pihenőt. 6 óra van. Gyors evés ivás után még pár méter felfelé és elénk tárul a főgerinc! Olvastuk és láttuk fotókon, hogy gyönyörű, de élőben tényleg elképesztő, szívet dobogtató látvány. Sziklás, tornyokkal tarkított, kitett gerinc kanyarog tovább az éles háromszög alakú hegylánc csúcsán; meredek, egyenes csúszópályán szakadva le mindkét oldalra egészen a gleccserek lábáig.

Wallis csodás négyezresei ragyognak körülöttünk, lábuk felhőpaplanba burkolózik. – Felhők felett a Weisshorn K-i gerincén. Háttérben a Mischabel-csoport hegyei; a két legmagasabb a Dom és a Täschhorn

Később hólejtővé alakul egészen a csúcsig, ami nagyon messzinek látszik. Tovább indulunk, majd az emléktábla és a korábban látott fotók alapján hamarosan ráismerünk a Lochmatterturm-ra. Rendezzük a sorainkat, előkészítjük a felszerelést és kabátot veszünk, mert itt a főgerincen metsző szél járja át izzadt ruháinkat. Aztán hirtelen megjelenik az első vezetős parti. Magunk elé engedjük udvariasan. Aztán jön a többi is sorban; van, amelyik ránk se néz, hanem köszönés és minden egyéb szó nélkül bevág elénk. Kezdek bepöccenni a pofátlanságon, de János nyugalmát látva végül szó nélkül hagyom. "Húzzatok is inkább innen"- dohogok magamban, aztán lassan elengedem a dolgot. Többször 10 perc is eltelik, míg kivárjuk a torony előtt, ahogy egyesével áthaladnak. Nézzük, ahogy némelyik kuncsaft totál bemakizva, görcsös mozdulatokkal küzdi át magát a felszökésen. Végül mind az öt "guide" elénk megy az emberével; hozzánk hasonló, vezető nélküli mászók a mai napon nem vágtak neki a hegynek. Kicsit később egy vicces jelenetnek is tanúja leszek, ahogy a vezető egy kb. 50 cm-es kötélszáron szó szerint rángatja felfelé a megszeppent ügyfelet egy kisebb fellépésnél, gyorsabb haladásra ösztökélve.

Mikor elmennek végre, mi is mászni kezdünk. Jók a viszonyok, így nem nagy kaland a Lochmatterturm. Utána gyönyörű és könnyű további gerincmászás következik, amit nagyon élvezünk. A nehezebb helyeken mindig vannak fix köztesek, de természetes biztosítási lehetőségekben sincs hiány. Az utolsó sziklatorony előtt várakoznunk kell: beérjük az előttünk járó két partit. A tetején fel kell venni a hágóvasakat, mert innen már nemsokára következik a meredek firn él. Kb. 1 m2 van ehhez művelethez kettőnknek. Standot építünk és kikötjük a hátizsákokat is. Lúzer dolog lenne itt leejteni a zsákot, nagy eséllyel akkor látnánk utoljára.

4178 m magasan járunk, az utolsó szakasz következik. Szerencsére alaposan akklimatizálódtunk korábban, így jó erőben vágunk neki az utolsó háromszáz méternek. Az út elég jól ki van taposva, de az idei csapadékmentes nyár miatt néhol a meredek lejtő elég jeges. Bár az emberek többsége csak egy csákánnyal mászik, én nagyon örülök, hogy két fejsze van a kezemben. A meredekség döntő többséggel olyan, hogy egy kicsúszás megállításának elég kicsi az esély. Jó tempóban haladunk felfelé. A hólejtő egyharmadánál járunk, mikor az első csúcson járt páros már szembe jön velünk.

A sziklagerinc után következő havas részek

Havas szakaszok és a csúcsra vezető sziklás felszökés

A többi mászóval csak közvetlenül a csúcs alatti sziklafelszökésnél találkozunk. Jó a hangulat, mindenki örül a sikernek. Itt is elég szűköcske párkánysor áll rendelkezésre, hogy eltegyük a fejszéket és a hágóvasat. Van egy kis tumultus, ami e helyen veszélyforrás. Résen kell lenni, mert a képzetlen és sokszor beijedt kuncsaftok érthető okokból nem igazán figyelnek más mászókra: le tudnak lökni felszerelést és embert is. De aztán a vezetős partik elindulnak lefelé, így mi is biztonsággal folytathatjuk utunkat. Innen kb. 10 perc örömmászás vár ránk a csúcsig. 10 óra előtt pár perccel érünk fel. Eufórikus élmény átölelni a feszületet. Itt vagyunk hát ketten e csodás hegy tetején! Hatalmas tér vesz körbe a tökéletesség perceivel. A felhőtenger fölött ismerősként kacsintanak ránk a környék óriásai: a Monte Rosa csoport hegyei, a Matterhorn, melynek csúcsával most egymagasságban vagyunk és ott Täschhorn és a Dom, aminek csúcsán állva tavaly nyáron vágyakozva tekintettünk a Weisshornra.

Panoráma a csúcsról

Tudjuk, hogy nem időzhetünk itt sokáig, hisz még hosszú ereszkedés vár ránk a sátrunkig és minél többet vagyunk itt, a hólejtő jeges felszíne fölötti kevés hóréteg annál kásásabb, egyre rosszabb lesz rajta mászni. Elindulunk lefelé. A hólejtőn való haladás óvatosságot igényel. Különösen a jeges zónákban mászunk sokat a lejtővel szembefordulva, mindkét fejszét használva. Elég fárasztó, ezért nagyon örülök, mikor végre elérjük a sziklás gerincet. Az ereszkedőstandokat - a törmelékes borda aljának kivételével - csak biztosításra használjuk, mászva küzdjük le az akadályokat. Egyre fáradtabbak vagyunk, viszont a táv is szépen csökken. Fél hat körül jár az idő, mikor végre letehetjük a zsákokat. 16 órája indultunk el. Felpillantok újra a hegyre. Nagyon megdolgoztunk érte, de egyértelműen megérte: fantasztikus élményben volt részünk odafönt!

 

 

 

Pin It

Comments powered by CComment