Téli Wildspitze (3770 m) mászás - avagy Wildspitze először, másodszor, harmadszor…

írta: Deák István

A 2010-es év januári és februári időjárása az előző évek teleihez képest nagyon bizonytalanul alakult.

A túracélpontnak kiválasztott Ötztal területére stabil, jó idős periódus január utolsó hetétől március elejéig nem volt jellemző. Az indulás pontos időpontját így nem lehetett tervezni, maximum az állandó indulásra készültséget. Emellett a lavinajelentések február elejétől erős kockázatot jeleztek, amit semmiképp nem lehetett fél vállról venni.

Fenti bizonytalanságokkal arányosan változott a túratársak száma, melyre Erőss Zsolt idei balesete, és a lavinahelyzet okozta túldimenzionálás is rátett egy lapáttal…

A (téli) hegyek „ízére” rákapott hegymászót azonban nehéz visszarettenteni a hófödte csúcsoktól. Hátizsákom több mint egy hónapja indulásra készen várakozott, miközben én szorgalmasan, napjában többször is az idő és lavinajelentéseket böngésztem a kedvező alkalomra várakozva, mely végül elérkezett…

2010. március 13-án kora délután Erdélyi Balázzsal ketten indultunk az Ötz-völgyi Alpok irányába.

Balázs autójával Bp–Bécs–Salzburg–Innsbruck útvonalon a németországi Füssenbe utaztunk, ahol ismer?seinél töltöttünk az éjszakát. Ausztria autópályáin erős havazásban volt részünk, de ezt leszámítva zökkenőmentesen megérkeztünk.

Másnap, március 14.-én, szombaton reggel Vent (1890 m) felé indultunk, mely falu jelentette túránk kiindulópontját.

Itt a sífelvonó mellett találtunk parkolóhelyet, ahol – mint később kiderült – napi 4 Eurót kell fizetni a parkolásért.

Miután összepakoltuk a felszerelést, két napot kifizettünk, majd a felvonó felé vettük az irányt, melyet erőnyerés céljából fejenként 6 Euróért igénybe vettünk.

Stablein (2356 m) megállóig vitt fel minket az ül?s lift, ahol kiszállva a síel?k körében komoly látványosságnak számítottunk aprónak nemigen mondható hátizsákjainkkal és hótalpainkkal. E ponttól már csak csákányos felvonó üzemel, melyet síléc hiányában nem tudtunk igénybe venni. ½ 1-1 körül indultunk tovább. Kis ideig a sípályán gyalogolva, majd fokozatosan balra tartva a turistaúton a Breslauer Hütte (2840 m) felé vettük az irányt.

Újra a sípályára érve hamarosan elértük azt a kanyarulatot, ahol le kellett térnünk a már látható ház irányába.

A kristálytiszta időben az épületegyüttes közelinek látszott. Itt néhány tábla hívja fel a figyelmet a lavinaveszélyre, majd az ösvény egy kis fémhíd felé halad, mely egy patak felett ível át. Ezt elérve megtöltöttük vizes palackjainkat, és bekapcsoltuk a nyakunkba akasztott Pieps-eket. Az ösvény meredek lejtőbe torkollt, melynek direktbe nekivágtunk keresztezve egy kisebb régi lavinanyomot. A hó teteje többnyire fagyott volt, így könnyedén haladtunk a hótalpainkkal. A házat ½ 3-3 óra magasságában értük el.

A Breslauer Hütte több épületb?l áll, az egyikbe teherlift drótkötele vezet. A 22 fős, WC-vel, konyhával, étkezővel ellátott összkomfortos winterraum külön épületben található. 4 cseh mászó tartózkodott itt, elmondták, hogy ma a csúcson voltak. ¾ óra múlva sível és snowboarddal elindultak lefelé, így ketten maradtunk a házban.

 Március 15-én (Wildspitze el?ször) 4 órakor keltünk, bízva abban, hogy aznap fel tudunk menni a Wildspitzére. A hálózsákot, sátrat, és a mászáshoz felesleges holmikat a házban hagytuk, majd ½ 6-6 felé elindultunk. A reggel részben még csillagos égbolt ekkora teljesen befelhősödött, pedig a prognózis mára még jó időt ígért, az időromlást csak másnapra jelezte. Viharos szélben keltünk útra, mely a porhavat felkapta, és arcunkba vágta. Később apró daraszerű hó is esni kezdett, mely a köddel párosulva igencsak lerontotta a látási viszonyokat, néha csak pár métert láttunk előre.

A szembe fújó orkánjellegű széllel párosult -8 C fokos hideg miatt hamar el?kerültek símaszkjaink, melyre  gyorsan ráfagyott a kilélegzett lehelet. Hamar rájöttünk arra is, hogy milyen jó dolog a dupla kesztyű. Igazi téli magashegyi „feeling”-ben lehetett részünk…

Az előttünk jártak nyomai csak néhol látszódtak: a szél gyors munkát végzett. Ennek ellenére jól haladtunk. Az időnként néhány másodpercre felszakadozó köd mögül sikerült a körülbelüli irányt  belőni, így az egyszerű terepből adódóan tudtunk tájékozódni. A Wildspitzére vezető út legnehezebb része a Mitterkarferner-ről a csúcs előtti többnyire lankás platóra vezető meredek hágó, a Mitterkarjoch (3468 m). A hágót egyáltalán nem láttuk, így azzal szemben állva először balról próbáltuk megközelíteni az egyre meredekebbé váló széles hómezőn, azonban a rossz látási viszonyok miatt nem tudtuk megítélni a hó meredekségét és tartását, így félve, hogy a hótömeg megindul velünk inkább lefelé vettük az irányt. A hómezőt jobb oldalról meredek sziklagerinc határolta, mely jól kivehet? alakzatnak bizonyult, és a hómező szélét lavinabiztosabbnak ítéltük. Erre vágtunk neki újból a lejtőnek bízva abban, hogy közelebb jutva a hágóhoz végre láthatóvá válik az útvonal. A lejtő azonban egyre meredekebbé vált és az idő sem lett jobb, így jobbnak láttunk, ha mára befejezzük próbálkozást. Magasságmérőm 3390 m-t mutatott ekkor. (Két nappal később láttuk csak, hogy ez a jobb oldali variánsunk zsákutcába tartott.)

Ezután visszatértünk kényelmes bivakházunkba, melyet 14 óra körül értünk el. Jó volt végre elbújni a szél elől.

Március 16.-án kedden (Wildspitze másodszor) igazából nem számoltunk csúcstámadó idővel.

Így reggel tovább aludtunk, majd kényelmesen készülődtünk mai sétánkhoz. Abban azonban reménykedtünk, hogy a mára prognosztizált front fő ereje a tegnapi napon már megérkezett, így kora délutánra talán kitisztul az idő, lehetőséget adva egy csúcsrohamra.

Már jócskán kivilágosodott mire útnak indultunk. A ház feletti Urkundkolmot próbáltuk felderíteni, de a meredek sziklák, és a köztük lévő hókuloárok nem sok jóval kecsegtettek, ha csak a lavinaveszélyt, és a jeges, rajta friss porhóval borított sziklát nem tekintjük annak. Így újra a Mitterkar felé vettük az irányt.

Az id? a tegnapihoz hasonlónak bizonyult: hóesés, köd, dühöng? szél, csak a szokásos…

Emiatt nem siettünk sehova: egy védett mélyedésben a hegymászás fortélyait csiszoltuk. Hóbarlangot ástunk, teszteltük a piepseket, a szonda rudat és a hó rétegeinek tartását, csúszási síkjait.

Mikor meguntuk, átvágtunk Mitterkaron és a Vord. Brochkogel felé vettük az irányt, ahol egy morénagerinc legmagasabb pontjára másztunk fel, majd visszatértünk a szinte már második otthonunkat jelent? Breslauer házba.

Itt evéssel, ivással, és a t?zhely begyújtásával foglalatoskodtunk. A rossz id? dacára folyamatosan jól éreztük magunkat: sikerült kiszakadni a lenti hétköznapok megszokottságából, rohanó világából.

Kés? délutánra az el?rejelzésnek megfelel?en a köd kezdett felszakadozni, itt-ott el?tünedezett a kék égbolt, majd a szél csitulásával folyamatos javulást észleltünk. Estére a közeli csúcsok a szombati (feljöveteli) naphoz hasonlóan friss havasan, tisztán kék háttérrel el?t?ntek, majd estére a lemen? nap narancssárgára festette ?ket. A holnappal talán elérkezik a csúcstámadás napja…?

A gond csak az volt, hogy Balázsnak csütörtökön jelenése volt a munkahelyén: tehát id?nk vészesen kevésnek t?nt. Hosszas számolgatás, tervezgetés után úgy döntöttünk: másnap – ha az id? is úgy akarja – lerohanjuk a hegyet.

Március 17-én (Wildspitze harmadszor) hajnali 3 órakor keltünk. A tiszta, csillagos ég jelezte nekünk, hogy tényleg elérkezett a front utáni jó id?s „ablak”.

Gyors reggeli után forró teával töltöttük fel termoszainkat, majd 4 óra után pár perccel ismét hótalpainkkal szeltük a Mitterkar havát a már megszokott ösvényen. A csikorgó hidegben a szél id?nként felélénkült, de havat, ködöt már nem fújt felénk. Fejlámpáink fényénél a nyomok sok helyen látszódtak, viszonylag könnyedén tájékozódtunk, mindössze egy-két alkalommal kellett el?venni a GPS-t. 6 óra után valamivel halványvörös fénycsík jelent meg mögöttünk jelezve a hajnal érkezését: a hegymászás legszebb percei ezek.

Mikor a Mitterkarjoch alatt felvettük a beül?ket és a kötelet teljesen kivilágosodott: pont ahogy számoltuk.

Tudtuk, hogy a meredek, számunkra még ismeretlen ipszilon alakú kuloárt világosban kell leküzdeni. Csoki, egy korty tea, azután nekivágtunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hófolyosó keleti oldalán található sziklákat közelítettünk meg, ahol egy standra bukkantunk. Felettünk ferdén balra a folyosó túloldalán drótkötelekkel biztosított szakaszra lettünk figyelmesek: erre megy az út, vagyis az alulról megközelített ipszilon bal oldali ágát kell választani. A drótkötél egy része azonban a hó alatt volt, így muszáj volt átvágni a meredek hólejt?t, hogy elérjük a túloldali sziklákat. Balázs biztosított, a hó meg a helyén maradt…, aztán végre elértem a túloldali standot. A nálunk lev? pruszik zsinórokba karabinert tettünk, így biztosítottuk magunkat felfelé a havas, jeges sziklákon. Egy szakaszon a drótkötél ismét a hó alá került, itt hágóvasat kellett vennem, mert a laza porhó alatt a kuloár alja néhol jegesnek bizonyult. Ez a 30-40 m hosszú szakasz elég meredekek volt ráadásként rossz min?ség? hóval, így a mászás után örömmel szorítottam meg újra a standot. Felbiztosítottam Balázst, aztán már csak egy rövid drótköteles szakaszt kellett leküzdenünk, hogy elérjük a hágót. A Mitterkarjoch széles hómez?be torkollik, így itt végre megpihenhettünk. A szeles kuloárban végig árnyékban másztunk, így jól esett, hogy végre napsütésbe értünk. Nem mintha sokkal melegebb lett volna, de legalább a szempillámra és a szakállamra fagyott jég elkezdett leolvadni.

Újra el?vettük a hótalpakat és keletre, a Wildspitze felé indultunk.

A csúcsba DNy-ról torkolló gerincet egy kellemes gleccsersétával gond nélkül elértük, majd levettük a hátizsákot és a kötelet. Hágóvasban és jégcsákánnyal a kézben vágtunk neki a keskeny, nagyon látványos gerincnek, ahol a jeges szél akadálytalanul süvített. Gyönyör? mászás. A csúcskeresztet valamivel 11 óra el?tt értük el: sikerült tehát!

Az id? a szelet leszámítva fantasztikus volt, a kilátás leny?göz?: körülöttünk mindenfelé havas hegyek magasodtak, a civilizációnak nyomát sem lehetett látni, minta nem is Európa közepén lettünk volna, hanem valahol a Pamír, vagy a Himalája hegyei közt. Csúcsélmény.

A legmagasabb ponton nem sok id?t töltöttünk, tudtuk hosszú az út még a völgyig…

A Mitterkarjochból lefelé tartva a legmeredekebb szakaszon egy hosszt ereszkedtünk. A hó – bár min?sége sokat romlott reggel óta – szerencsére tartott, így zökken?mentesen túljutottunk a problémás szakaszon. A Breslauer Hütté-hez 15 óra magasságában értünk, ahol egy óra alatt összeszedel?zködtünk, és elindultunk lefelé. A sípályához kb. 1 óra alatt jutottunk el, egy fél órás szakaszon viszont nagyon megszenvedtünk: a hótalpak dacára combig süllyedtünk az érzésre puding állagú hóban. Ezután már csak a sípályákon való lement várt ránk. A meredek, ratrakolt pálya alját, a parkolót 18 órakor, igencsak sajgó lábakkal értük el. A gyors pakolást végnélkülinek t?n? autózás követte. Másnap hajnali 3 órára értünk haza.

A tervezés, szervezés, ideg?rl? várakozás tehát megérte: ismét emlékezetesen szép napokat sikerült eltölteni a nagy hegyek közt.

 Budapest, 2010. március 19.